2019. október 7.
2019. november 11.
2019. december 9.
2020. március 9.
2020. április 6.
2020. május 11.
VASÁRNAP ESTI ÉVFOLYAMMISÉK
II. félévi évfolyammisék beosztása:
2. és 7. évfolyam:
2020. február 9., március 8., április 5., május 10.
4. és 8. évfolyam:
2020. február 16., március 22., április 19., május 17.
SNI és 5-6. évfolyam:
2020. február 23., március 29., április 26., május 24.
Keresztút szentmiséi:
2020. február 28. péntek
3. és 7. évfolyam
2020. március 6.
4. és 8. évfolyam
2020. március 20.
5-6. évfolyam
CSATLAKOZTUNK A TÁPIÓ 15 ALAPÍTVÁNY KARÁCSONYI ADOMÁNYGYŰJTÉSÉHEZ!
Közeledik a legmeghittebb ünnepünk, amely sajnos nem mindenkinek lehet gondtalan és boldog. Ilyenkor mindenki más lesz egy kicsit. Sokkal fontosabbá válik örömöt szerezni, adni, átélni az érzést, mint az év többi napján, amikor a napi rohanásban nincs idő észre venni a nélkülözőt, belegondolni gyereksorsokba. Legalább ilyenkor egy kicsit mindenki jobb, szolidárisabb akar lenni, csodálatosan előjön ez az érzés, a karácsony misztériuma. Ezért határoztuk el 2016-ban, hogy megpróbálunk segíteni a rászorulóknak. Eddig a Nagykátai mentőállomáson szerveztünk adománygyűjtő akciókat. Idén viszont alapítványunk átveszi ezt a "feladatot" és nagyszabású jótékonysági gyűjtésbe kezd.
Amit gyűjtünk:
- tartós élelmiszerek (konzerv, tészta, liszt, cukor, rizs, tea, stb.)
- tisztító és tisztálkodó szerek (mosópor, tusfürdő, fogkrém, szappan stb.)
- édességek, csokoládé
- pénz adomány
Gyűjtésünket támogató, ahhoz csatlakozó szervezetek, intézmények:
Nagykáta Városi Napközi Otthonos Óvoda
Váci Mihály Katolikus Általános Iskola
Mátray Gábor Általános Iskola
Damjanich János Gimnázium és Mezőgazdasági Szakképző Iskola
2019. október 11-én búcsúztunk temetésén iskolánk volt igazgatójától, Heimann Győzőtől.
Tisztelt Gyászoló Család, Gyászoló Közösség!
Fájdalommal, de Isten akaratának meghajolva állunk itt Heimann Győző ravatalánál, akit életének 80. évében ragadott el közülünk a fátylas arcú testvér, a halál. Eljöttünk, hogy megadjuk a gyásznak, ami az övé. Az iskolai és a városi kórussal gyakran énekeltétek a Honfoglalás betét- dalát. Kell még egy szó, mielőtt mennél” Bár Teremtőd földi léted ajtaját már bezárta és kinyitotta számodra az öröklét kapuját, de mégis kell még egy szó, sok szó, mielőtt mennél, mert mi még nem engedtünk el. A gyászoló család, a gyászoló közösségek: egykori tanítványaid, kollégáid, a városi kórus, Nagykáta város, de mondhatnám a Tápió-vidék lakossága kísér majd itt, „hogy minden halandó utolsó útjára térj”, ahogyan ezt Kodály Zoltán, egyik kedvenc zeneszerződ saját felesége gyászjelentésére írta.
Az élet örök búcsúzás. A halál okozta szakadás elvonja arcunkról a mosoly derűjét, reánk adja sötét kontúrú öltözetét és könnyeket fakaszt kiszáradt szemeinkből. Gyerekkoromban a halál aranylegenda volt, elfutó sejtés, távoli hegedűszó, pedig a nyelvnek nincs búsabb szava, írja Reviczky Gyula: „Kurta szó, mégis szívet rázkódtató.” Legtöbben szép halálért esedezünk félve a szenvedéstől, szépen elaludni, öntudatlanul belesimulni a néma ölelésbe. De vajon ez-e a boldog halál? Teszi fel a kérdést Sík Sándor, a papköltő Imádság jó halálért című versében:
„Nem, az embernek jussa van, Hogy megélhesse a maga halálát,
Megélje a borzalmas-nagyszerű Pillanatot, mikor a Végtelenség
Szemébe villan. Az emberélet csak a halállal teljesül egésszé.”
Kedves Győző!
A Te életed is ily módon teljesült egésszé, hiszen hosszú, de türelemmel viselt, szenvedésekkel teli hónapok után békességben, némán, már a fájdalmaktól megszabadulva simultál a Végtelenség urának ölelésébe. Megszenvedted a halált. De meghaltál?
Egyik kedvenc költőd, Arany János szavai jutnak viszont eszembe:
"Nem hal meg az, ki milliókra költi
Dús élete kincsét, ámbár napja múl,
Hanem lezárva, ami benne földi,
Egy éltet. Ő eszmévé finomul. – írta a Széchenyi emlékezete című versében.
Nem túlzás, ha azt mondom, hogy így finomul eszmévé Heimann Győző is. Vannak dolgok, személyek, amelyek fogalommá kristályosodnak, mint a gyémánt az idők során. Heimann Győző, legtöbbeknek Győző bácsi, Nagykátán és térségében, az oktatásban egy fogalom, egy jelkép, egy jelenség, egy intézmény volt. Nemcsak megszenvedett haláloddal lett egész az életed, hanem munkáddal, derűs optimizmusoddal, a gyermekek és a családod iránti szereteteddel, tenni akarásoddal, hivatástudatoddal.
Tisztelt Gyászolók!
A földi élet rövid kiutazás az örökkévalóság országából. Ez az életutunk mely az égből indul és az egek irányítása szerint tapossa a földet az ember, hogy majd visszatérjen teremtőjéhez.
Hol és hogyan taposta ezt a földet kedves halottunk? Idézzük fel Heimann Győző, Győző bácsi emberi és pedagógusi pályájának legfontosabb állomásait.
1939. július 5-én született Nagykátán. Szüleit korán elveszítette, tanulmányait szinte támogatók nélkül végezte.
Az általános iskolát követően 1953-ban felvették a Nagykőrösi Állami Tanítóképzőbe. A tanítóképző minden évfolyamát kitűnő eredménnyel és miniszteri kitüntetéssel végezte.
A képesítő vizsgáit 1958-ban Kecskeméten tette le kitűnő eredménnyel. Tanítói pályafutása első négy esztendejét tanyai iskolában töltötte. Itt ismerte meg a pedagógus hivatás hétköznapjait, a nehéz, de semmi máshoz nem hasonlítható hivatás gyötrelmeit és szépségeit. Egyszerre volt a kicsik tanítója, a felnőttek segítője, ügyes-bajos dolgaik intézője.
1959-ben felvették a Szegedi Tanárképző Főiskolára, ahol 1964-ben magyar-ének szakos általános iskolai tanári oklevelet szerezett.
1961. augusztus 1-jén helyezték egykori iskolánkba, itt 1964 augusztusában igazgatóhelyettessé nevezték ki. Ezt a megbízatást nyolc tanéven át látta el. Munkája mellett elvégezte az ELTE Bölcsészettudományi Karán a magyar nyelv és irodalom szakot, így 1973-ban középiskolai tanár képesítést kapott.
1972-ben pályázat útján nevezték ki az iskola igazgatójává. Ebben a beosztásban dolgozott 29 tanéven át 2001. július 31-ig, nyugdíjazásáig, amit nem volt könnyű megélnie, hiszen kitűnő szellemi és egészségi állapotnak örvendett. Tudását 2007-ig nyugdíjasként a nagykátai Ipari Szakközépiskolában kamatoztatta.
1973-tól 2001-ig a körzet igazgatói munkaközösségének a vezetője volt. 1992 júniusától megyei szaktanácsadóként segítette a magyar nyelv, az ének-zene tantárgyak tanítását, illetve az iskolavezetési munkát.
1995 júliusa óta közoktatási szakértőként is dolgozott a szaktárgyi oktatás területén a magyar nyelv és irodalom szakirányban 2004. december 31-ig.
Munkája mellett rendszeresen foglalkozott nyelvműveléssel is. Több cikke jelent meg a Köznevelésben, a Nyelvművelő kis tükör című kötetben, illetve az „Ének-zene” című módszertani lapban. 2004 tavaszán alapította meg a nagykátai Városi Kórust, amelynek 12 évig a karvezetője volt.
Munkája megbecsüléseként 1975-ben Kiváló Munkáért kitüntetést kapott, 1996-ban Nagykáta Város Önkormányzata „Pro Urbe Nagykáta” díjban részesítette.
Ez a nem mindennapi életpálya Heimann Győző pedagógiai, vezetői munkájának csak sarokpontjai, szegletkövei. Hogy milyen pedagógus és vezető volt Ő, ezt az egykori tanítványok, kollégák őrzik szívükben, lelkükben és fejükben. Albert Schweitzer írta: „A legszebb emlékműved embertársaid szívében áll.” Itt most ma rengeteg emlékmű épül, hiszen a pedagógusi hivatásban eltöltött közel fél évszázad alatt nemzedékek nőttek fel, dolgoztak a kezed alatt.
Jómagam 1980-ban találkoztam vele először, kezdő pedagógusként. Már akkor fogalom volt a neve. Példa a felnövekvő pedagógus nemzedéknek. Személyiségének mindig erős hatása volt, vitatkozó szelleme, derűje, családi és baráti közösségek felé meglévő őszinte nyitottsága emlékezetessé tették a vele való találkozást. Vasszorgalom, kitartás, fegyelem, munka-és rendszeretet jellemezte, mindenhol megállta a helyét. Hivatásának megszállottjaként, óriási munkabírással dolgozott. A munka területén sohasem tudott nemet mondani. Magával szemben kíméletlenül szigorú, másokkal is szigorú, de toleráns.
Mi nem dolgoztunk ugyan együtt, de sokat beszélgettünk. Szeretett beszélni. Minden kérdésben markánsan megnyilvánuló véleményalkotó volt, aki ehhez nagy felkészültséggel rendelkezett, s így mindig hasznomra, hasznunkra vált megszólalása, legyen szó családról, irodalomról, zenéről, közéletről és az iskoláról. Az ISKOLA csupa nagybetűvel. Életének szerves része volt: építette, gondozta, minden épülethez, tárgyhoz és személyhez szorosan kötődött. Mintha testének egy darabja lett volna. Sohasem tudta elengedni, nyugdíjasként is, mint egy féltő szülőanya rajta tartotta a szemét.
Szinte sorsszerű, hogy ebben az évben sorra olyan egykori pedagógustól búcsúzunk, akik számára az iskola, a pedagógusi lét volt az alfa és az omega. Elment már egy nagy nemzedék színe java. Magnucz János, Pocsainé, Franciska néni, Tóth Zsigmondné, Marika néni, és most Győző bácsi. Az ő pedagógusi hivatástudata és mélységes alázata a munka iránt ugyanúgy példaértékű és mérce az őt követő mai pedagógus társadalom felé. Kimagasló zenei és irodalmi műveltsége, kitűnő memóriája, nemcsak mérce, hanem viszonyítási pont is volt és lesz sokunk számára. Heimann Győző erős egyéniség volt, olyan ember, aki nyomot hagy maga után tetteivel, őszinte, megalkuvást nem tűrő véleményével.
Tisztelt Gyászoló Család!
Nehéz megtalálni azokat a szavakat, amik kifejezik azt a mély fájdalmat, amit ilyenkor a családtagok éreznek. Hiszen, csak hasonlót éltünk, élhettünk át, azt nem tudhatjuk, valójában mi az, ami a hozzátartozók szívében zajlik. A veszteség fájdalma mindig szinte elviselhetetlen. De élni kell tovább. Az eltávozottért és az itt maradottakért egyaránt.
Van egy héber közmondás: „A fájdalmat el kell használni, - ha magunkba zárjuk, soha sem fog enyhülni.”
Győző bácsi bármilyen tette és munkájának eredményei, életútja nem lehetett volna kiteljesedett és örömteli szeretett családja nélkül. Amellett, hogy munkájának élt, fontos volt számára a család. Még ha talán sokszor háttérbe szorította a közösség, az iskola javára. De mindig ott állt mögötte 1960 óta hű társa, Éva, aki az utolsó percig ápolta. Szinte nem volt olyan beszélgetésünk, ahol ne hozta volna szóba családját, feleségét, testvéreit, gyermekeit és unokáit.
Kedves Győző!
Amikor utoljára beszéltünk – az idei ballagás napján telefonon, mert már nem tudtál eljönni - azt mondtad „fáj a lábam és a lelkem”. A lábad már nem fájhat, a lelked pedig Teremtőd ölelésében majd megnyugszik, hiszen ott leszel azon a helyen, ahol nincs aggódás, fájdalom és sóhaj”,
Egykori iskolád korábbi és jelenlegi dolgozói, az egykori tanítványok, a városi kórus és a jelenlévő tisztelőid nevében annak a Váci Mihálynak a szavaival búcsúzom tőled, akit iskolánk névadójának választottál, akinek sírját és emlékét ápoltad, és akinek nevéért úgy aggódtál, amikor iskolánk katolikus lett. Íme a költő szavai: “Olyan csönd van így nélküled, hogy szinte hallani, amit utoljára akartál mondani.”
Nyugodj békében!
Dr. Molnár István
