Váci Mihály Katolikus Általános Iskola

Dr. Molnár István igazgató búcsúbeszéde:

Tisztelt Gyászoló Család! Kedves egykori Kollégák és Tanítványok!

Megszólalt a lélekharang, mely búcsúzásra hív bennünket. Szomorúsággal a szívünkben állunk itt Magnucz János, vagy ahogyan szinte mindenki nevezte, János bácsi ravatala előtt. Kegyelettel és fájdalmas emlékezéssel, de Isten akaratának meghajolva gyűltünk ma itt össze, hogy végső búcsút vegyünk tőle, akit életének 74. évében ragadott el körünkből a halál. Itt állunk a ravatalnál némán, felkészülve a búcsúra, s közben számtalan gondolat kavarog bennünk. Az élet hétköznapi gondjai közepette természetesnek vesszük, hogy emberek élnek, jönnek, mennek naponta körülöttünk, tesszük a dolgunkat hétről hétre, állandó körforgásban.

Azután, egy napon rádöbbenünk arra, hogy ismét eltávozott közülünk valaki, aki fontos része volt életünknek, napjainknak. Ekkor megtörik a szokott lendület, megállít a szomorúság, és elgondolkodásra késztet saját halandóságunk tudata is.

Jól fejezi ki ezt az érzést a nagyon fiatalon meghalt költő, Reviczky Gyula versének alábbi sorai:

Egy tegnap, egy ma s egy holnap megint:

Így halnak sorban ismerőseink.

Ellenség, régi s új barát vegyest

Ez úton hagynak el, jegyezd meg ezt!

A kisdedről nem tudja senki sem,

Hogy bölcsőjében mily jövő pihen.

Egyet mégis mindenki eltalál:

Hogy minden élet vége a halál.

A halál döbbenete azonban mégis megszokhatatlan. Eleven fájdalommá pedig az növeli, ha éppen mellőlünk, közülünk távozik el valaki. A nyelvnek nincs búsabb szava, kurta szó mégis szívet rázkódtató. Akárhogy forgatod, csavarod, letakarod, elzavarod, nem bújhatsz el előle. Utolér, letaglóz, megbénítja az agyadat, nem engedi forogni a nyelvedet. Ilyenkor talán meg is fogadjuk magunkban, hogy másképpen élünk ezután: jobban figyelünk egymásra, szeretetben, békében élünk, jóvá tesszük tévedéseinket.

Tisztelt Gyászoló Közösség!

Búcsúzni jöttünk Magnucz Jánostól, de tudjuk és érezzük, hogy most csak a test porától búcsúzunk, ám mindörökre velünk marad a lelke, az emlékek, és kedves arcának feledhetetlen vonásai. „Hallgasd, emléked mit beszél, fordulj a múlt csodáihoz!" – írja egy német költő. Tegyük ezt most mi is! Idézzük fel elhunytunk életét, alakját, szép emberi tulajdonságait:

János 1945.január 4-én látta meg a napvilágot a Szabolcs-Szatmár megyei Vencsellőn. Szülei egyszerű, becsületes munkásemberek voltak. Az érettségit követően a Nyíregyházi Főiskola magyar – orosz szakán tanult. 1966-1968 között Szamossályiban tanított levelezős főiskolásként. Itt kötött házasságot élete végéig hű társával, Szatmári Margittal.

Az élet és a szerelem azonban messzire hozta szülőföldjétől. 1968-ban megkapva diplomáját felesége szülőhelyéhez közel Pándon helyezkedett el az ottani iskolában meghirdetett magyar-orosz szakos tanári állásra. Azonnal a mélyvízbe került, mert az igazgatóhelyettesi pozíciót is rábízták. Időközben megszületett két fia és Nagykátán építkezett. 1976-ig járt ki Pándra, amikor is áthelyezését kérte iskolánk. Így 1976-tól 2005-ben történt nyugdíjazásáig itt tanított és látta el az igazgatóhelyettesi teendőket.

Ez olyan egyenes pálya, mint amilyen egyenes ember volt János. Nem csak a testtartása, a jelleme is. Kiegyensúlyozott, nyugodt alaptermészetű, ugyanakkor derűs, udvarias, másokhoz jól viszonyuló, emberi kapcsolatokat könnyen alakító kolléga volt. Szakmai felkészültsége sokoldalú. Különösen az orosz nyelvet és oktatását kedvelte. Szívügye volt a nyelvi labor kialakítása és működtetése, ami az adott kor kiemelkedő színvonalát képviselte. Órákat töltött a televízió előtt, hogy videokazettára rögzítse az oktatásban hasznosítható anyagokat. Munkájára precizitás, pontosság volt a jellemző, amit a dolgozóitól is elvárt és megkövetelt.

Mindig bizalommal fordulhattak hozzá problémáikkal, amit igyekezett teljesíteni. A szülők és a gyermekek iránti tisztelete és szeretete áthatotta egész pályafutását. Ahol munka volt, János az élenjárt, ahol dicsértek, ott hátrébb állt. Amellett, hogy munkájának élt, példás férj, családapa, majd nagyapa volt. Sokszor háttérbe szorította saját érdekeit, egészségét a közösség, az iskola javára.

Szerény, kötelességtudó, őszinte egyénisége, pedagógusi hivatástudata és mélységes alázata a munka iránt, elkötelezettsége a segítségre szorulók felé példaértékű az őt követő mai pedagógus társadalom felé. Segítsen bennünket az ő példája abban, hogy olyan hittel és meggyőződéssel gyakorolhassuk hivatásunkat, ahogyan azt ő tette.

Kedves János!

Albert Schweitzer írta: „A legszebb emlékműved embertársaid szívében áll.” Itt most ma rengeteg emlékmű épül, hiszen a pedagógusi hivatásban eltöltött közel 40 esztendő alatt nemzedékek nőttek fel a kezed alatt. Jómagam 1974-ben ismertelek meg, amikor az érettségi után önmagát és pályáját kereső ifjúként Pándon tanítottam képesítés nélkül. A Te emberséged, példád, hivatástudatod is segített, hogy nem tántorodtam el a pedagógus pályától. Azután 26 évet követően újra összefutottak útjaink, és négy évig közvetlen munkatársként teljes egyetértésben dolgoztunk az iskolavezetésben. Ha most mindenki becsukja a szemét és kinyitja a szívét, megépül az a kis emlékmű, hiszen Te ehhez egész életed során mindig csak adtál, csendesen, alázattal szolgáltál. Naponta gyakoroltad a szeretetet nem szavakkal, hanem igazi tettekkel. A szolgálat csöndes, amilyen Te voltál – nem követel elismerést, hálát, odafigyelést. A szolgálat figyelmes, amilyen Te voltál – nem azt teszi, amit ő tart jónak, hanem azt keresi, ami a másiknak szolgálja a javát. A szeretet önzetlen, amilyen Te voltál – miközben cselekszik, soha nem tekinget a másikra, nem keresi, hogy a másik mit tehetne, hanem csak önmagára tekint és áldozatot hoz a másikért. Így tetted ezt tanítványaiddal, kollégáiddal és családoddal is.

Kedves János!

Elmentél, soha nem jössz vissza, de velünk vagy. A Te szíved nem fáj, de a miénk vérzik, mert a fájdalmat az élők érzik. Nem kerested a halált. Rád talált.

Egykori iskolád korábbi és jelenlegi dolgozói, a sok-sok mára már szülővé vált tanítvány nevében Reményik Sándor szavaival búcsúzom tőled.

„ Miért sirattok?  Isten arca volt,

mely mosolyogva, hívón rám hajolt.

S én mentem, és most fényözönben élek.

Nem vagyok más, csupán tisztult lélek.

Sziromhullás volt, árnyékom lehullt.

A szemetek könnybe mért borult?

Ha emlegettek, köztetek leszek,

ha imádkoztok, veletek vagyok,

ha rám gondoltok, mosolyogjatok,

emlékem így áldás lesz rajtatok."

Nyugodj békében elhunyt szeretteid, a már az élő sorából eltávozott egykori kollégáid körében!