BÚCSÚ

2019.02.12.

2019. február 11-én kísértük utolsó útjára iskolánk egykori tanárát és igazgatóhelyettesét, Pocsai Istvánné Franciskát.

Dr. Molnár István igazgató úr búcsúbeszéde:

Tisztelt Gyászoló Család! Kedves egykori Kollégák és Tanítványok!

        

Még el sem hervadtak a virágok Magnucz János sírján, még fel sem száradhattak a könnycseppek szemünkben, még ki sem aludt a kegyelet fénye, még fülünkbe csenghetnek az alig két hete idézett Reviczky-sorok ” Egy tegnap, egy ma s egy holnap megint: Így halnak sorban ismerőseink.” Újra itt  állunk fájdalmas szívvel elhunyt régi kollégánk, Pocsai Istvánné Franciska vagy ahogyan sokan nevezték kedvesen, Ciska  ravatalánál. „Sűrűn kopogtat nálunk mostanában a fátylas arcú testvér, a Halál. Baráti arccal jött el érte is, Baráti öleléssel, szeretettel ”-írta Sík Sándor, a papköltő.

Megint megállt egy szeretetben dobogó szív, Franciskáé.

 „Látjátok feleim szemetekkel, mik vagyunk. Bizony por és hamu vagyunk” – olvassuk már első magyar nyelvemlékünkben, a Halotti Beszédben. Igen, látjuk, hiszen Ő is már újra csak hamu. Mert ősi igazságként áll előttünk a tény: föld porából lett az ember és a föld porába süllyed vissza. Vigasztaló legyen viszont mindannyiunk számára, hogy a lelkünk az égbe száll.

         Az élet örök búcsúzás. A halál okozta bánat elvonja arcunkról a mosoly derűjét, reánk adja sötét kontúrú öltözetét és könnyeket fakaszt kiszáradt szemeinkből. Legtöbben szép halálért esedezünk félve a szenvedéstől, szépen elaludni, öntudatlanul belesimulni a néma ölelésbe. Franciskának ez megadatott, valóban baráti öleléssel, szeretettel szólította magához az Úr. Mosolyogva elszendergett, majd jobblétre szenderült.

 

Tisztelt Gyászoló Közösség!

 

Istenatyánk terve, hogy életutat járjon be az ember. Égből indul az élet, és egek irányítása szerint tapossa a földet az ember, hogy majd visszatérjen teremtőjéhez. Hol és hogyan taposta ezt a földet kedves halottunk? Idézzük fel Franciska emberi és pedagógusi pályájának legfontosabb állomásait.

Pocsai Istvánné Csicsó Franciska Tápióbicskén született 1937. július 25-én. A nagykátai Damjanich János Gimnázium elvégzését követően 1960-ban a Budapesti Felsőfokú Tanítóképzőben szerzett diplomát, majd 1964-ben a Szegedi Tanárképző Főiskolán végzett mezőgazdasági ismeretek és gyakorlatok szakon. 2015-ben, 50 év múlva arany díszoklevelet kapott. 1965-ben házasságot kötött Pocsai Istvánnal. Egy gyermekük született, István. Belőle állatorvos lett. Sajnos őt néhány éve fiatalon elragadta a halál, ami Franciskát nagyon megviselte. Pedagógusi pályáját 1958-ben kezdte Újszilváson, majd 1965-től 1992-ben történt nyugdíjba vonulásáig iskolánk tanára volt. 1972-75 között, majd 1980-92-ig ellátta az igazgatóhelyettesi feladatokat is.

Vezetői munkáját az igényesség, lelkiismeretesség, precizitás jellemezte. Szerény, ugyanakkor határozott, fegyelmezett ember volt. Mindig megtalálta a kellő hangnemet a tantestületben. Tekintélyét példamutató tanári munkája, csendes, de határozott véleményalkotása biztosította. Munkatársai szerény, kedves modoráért is szerették és becsülték. Szakján kívül lelkesen és színvonalasan tanította a kémiát is. Tanulóit szívesen vitte versenyekre, ahol jó eredményeket értek el.

Tanári munkájában következetes és gyermekszerető. Sokoldalú, nagyszerű osztályfőnök is volt. Mindig jó közösségeket alakított ki. Tanítványai is szerették, tisztelték évek múltán is jó emlékkel gondolnak rá. Mi nem voltunk ugyan kollégák, mint Jánossal, találkozásaink során azonban mindig csodáltam kedves, intelligens modorát. Az az igazi angyalarcú, jóságos tanár néni képe maradt meg bennem róla.

Halálának hírére fogalmazta meg egyik kolléganőnk, hogy szinte szóról szóra ismételhetők  Magnucz János pedagógusi hivatástudatáról elmondottak. Hiszen Franciska szintén szerény, kötelességtudó, őszinte egyénisége, pedagógusi hivatástudata és mélységes alázata a munka iránt ugyanúgy példaértékű az őt követő mai pedagógus társadalom felé. Segítsen és erősítsen bennünket az ő életpéldája is abban, hogy olyan hittel és meggyőződéssel gyakorolhassuk hivatásunkat, ahogyan azt ő tette. Mint ahogyan ők tették. Tudták, mi a rend, a hivatás, mit várnak a szülők és mi a kötelesség a rájuk bízott gyermekek irányába. A mai relativizálódott világunkkal szemben ők tudták, mi az érték és a mérték.

 

Kedves Franciska!

Egykori iskolád korábbi és jelenlegi dolgozói, a sok-sok, mára már szülővé vált tanítvány nevében Juhász Gyula szavaival búcsúzom:

„Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,

Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.

Ők itt maradnak bennünk csöndesen még,

Hiszen hazánk nekünk a végtelenség.”

 

Nyugodj békében elhunyt szeretteid és a már az élők sorából eltávozott egykori kollégáid körében!

vissza